juristovszky sosa

"Juristovszky Sosa napjaink egyik legfoglalkoztatottabb fiatal jelmeztervezője, aki munkájában a minimalizmus legmaximalistább képviselője.A kritikusok nagyon finom arányérzékről és tiszta egyszerűségről beszélnek Juristovszky Sosa jelmezei kapcsán. A Vajdai Vilmos vezette TÁP Színház alkotói közegéből kinőtt fiatal jelmeztervező útját olyan munkák fémjelzik, mint Mundruczó Kornél Caligula című színpadi rendezése vagy Török Ferenc Overnight, Novák Erik Zuhanórepülés és Till Attila Pánik című filmje - hogy csak a legújabbakat említsük. Azt már kevesebben tudják, hogy Sosa nem csak ezen a szakterületen jeleskedik, a szárnypróbálgatás korszaka még nem ért véget.

  - Miből, kiből lesz a cserebogár, azaz a jelmeztervező?

- Kezdetben még nem nagyon tudtam, mit is akarok valójában: építészet, textil, divat… Aztán többször próbálkoztam a Magyar Iparművészeti és a Képzőművészeti Egyetem különböző szakain, végül nem vettek fel. Mivel nem hagyományos módon jutottam oda, ahol vagyok, sokáig tartott, amíg elhittem, hogy teljes értékű jelmeztervező vagyok. Később kiderült, ez nem egyedi eset, sokan járnak ugyanebben a cipőben. A kezdet így nehezebb, az örökös bizonyítási kényszer azonban komoly hajtóerőnek számít.

- Melyik volt az a pont, ahol a színház és a film beszippantott?

- 13 évesen gyerekstatiszta voltam Jeles András Senkiföldje című filmjében. Ott ismertem meg Halász Pétert. Később, a felvételi környékén, megkérdezte, nincs-e kedvem asszisztenskedni mellette. Volt fogalmam az alternatív színházról, de korábban nem igazán érdeklődtem iránta. Mégis egyértelmű volt a hívás, tudtam, hogy muszáj mennem. És aztán sorban jöttek a többiek, mondhatni lépésről-lépésre haladtam. Elkezdtem a Táp Színházban asszisztenskedni, ami kezdetben a koromhoz képest túl nagy felelősségnek tűnt. Meg kellett tanulnom bátornak és határozottnak lenni, embereket felhívni telefonon, szervezni, rendezkedni. Vajdai Vilmos, a társulat alapítója, vezetője és Nagy Fruzsina meghatározó lett az életemben. Olyan embereket ismertem meg, mint Bozsik Yvette vagy Vilmos filmes barátai, Török Ferenc, Garas Dániel, Pohárnok Gergely.

- Voltaképpen hogyan lett ebből jelmeztervezés?

- Fruzsina készítette akkor a maszkokat és a jelmezeket a TÁP-nál. Láttam a műhelyét és a munkáit, nagyon szerettem volna vele dolgozni, tőle is tanulni. Sokáig nem hitt a mester és tanítványa viszonyban, nem voltak jó tapasztalatai.  Addig jártam a nyakára, míg végül bizalmat szavazott nekem, s évekig tartó munkakapcsolat lett belőle, kijártam az iskoláját. Az „áttörést” a Techno Varieté jelentette, amit Fruzsina távollétében már egyedül csinálhattam. Ez egy roppant különleges előadás volt: tánc, vizuális elemek, töredékek keveréke adta a cselekményt, a színpadon a különféle művészeti ágak egyfajta elektronikai értelmezése jelent meg. Munkámat inspirálta egyrészt a századforduló technikai fejődése, másrészt az első modernizmus felé hajló művészeti stílusok, mint a konstruktivizmus vagy a futurizmus.

- A forgatásokon egy csapat tagjaként kell viselkedni, vagy szabad kezet kapsz? Mennyire vagy instruálva?

- Alapvetően nem próbálok semmi különleges stílust ráerőltetni egy filmre. Minimalista vagyok, nem szeretem a túlzásokat. Eddig kizárólag realista filmben dolgoztam, ez önmagában egy instrukció a film stílusát illetően. Amíg az Overnight vagy a Fekete kefe világa a realizmuson belül letisztult, addig a Pánik kicsit díszesebb. Till Attila odafigyel a részletekre, jó ízlése, határozott karaktere van, a stílusa kifejezetten meghatározta a filmet. Nehezebb dolgom volt, mert minél részletgazdagabb valami, annál nagyobb a hibaszázalék. Ami végül a celluloidra kerül, az a film esetében mindig egy közös produktum.

- Ma már a magyar filmek is egyre inkább a látványra koncentrálnak. Hogy tudtál azonosulni például a Török Ferenc Overnight című filmjében felvázolt kemény brókervilággal?

- Szerettem belehelyezkedni ebbe a számomra idegen világba. Már egy évvel korábban ismertem a koncepciót, s igyekeztem rákészülni. Feri ajánlott pár könyvet és filmet, ami segíthet. Bret Easton Ellis Amerikai pszicho című regénye bizonyult a leghasznosabbnak. Itt ugyanis nem a sorozatgyilkoláson van a hangsúly, mint a filmváltozatban, hanem a főhős személyiségén. Őrjítő, hogy az érzelmileg kiégett bróker agya arra fixálódik, hogy nézhetne ki a legjobban. Patrick Bateman az utolsó részletig, legyen az névjegykártya vagy mandzsettagomb, a tökéletességre törekszik. Ezt a tökéletességet persze kicsit stilizáltan lehetett átmenteni az Overnight-ba. Vass Péter öltönyeire nem volt annyi pénz, mint Bateman-ére. Érdekes, hogy a bemutató után a jelmezekről a legkülönfélébb vélemények érkeztek hozzám bróker-körökből, az abszolút pozitívtól a legnegatívabbig.


- Kritikus vagy önmagaddal?

- Az ember egyik filmről a másikra változik, más lesz az értékítélete, s mindig azzal a filmmel lesz több, amin éppen túl van. Mindig félek attól, hogy az utolsó pillanatban meggondolom magam, s nem tetszik, amit látok. Tehát próbálok úgy dolgozni, hogy ne kelljen ezt éreznem. Inkább több energiát fektetek be, azért, hogy végül elégedett lehessek önmagammal.

- Aktív stábtagként kíséred végig a forgatásokat?

- Majdnem mindig. Nagyon fontosnak tartom. Szerintem addig nem válhat valaki filmes jelmeztervezővé, amíg nem vett részt néhány forgatáson. Tudnod kell, mi történhet egy ruhával, látni kell „akció közben”. Régen öltöztettem is, mert sok fontos részlet a helyszínen derül ki. Ráadásul mindig azt hiszem, ha jelen vagyok, még hozzátehetek a dologhoz. Aztán sokszor vissza kell fognom magam.

- Soha nem éreztél bizonyos irigységet a színészek, rendezők, producerek iránt, amiért a közönség számára gyakorlatilag az ő nevük fémjelez egy filmet?

- Valóban érzékeny vagyok arra, ha valahol kihagyják a nevemet, s nem mondom, hogy nem jutott eszembe, hogy lehetne több díj jelmeztervezőknek. Az is igaz, hogy amíg a producer, a rendező, a színész munkájának megítélése nagyban függ a közönségtől, addig az én munkámat azok ítélik meg, akikkel dolgozom. Amíg ők elégedettek, nincs baj.

- Jelmezt és díszletet tervezel, de maszkmesterkedsz is. Hol kapcsolódik és hol válik szét ez a három?

- Egy munkán belül vagy az egyik vagy a másik. Nem is szeretem keverni őket, de választani se tudnék. Jelmeztervezőként emberekkel foglalkozhatok és kielégíthetem a szűnni nem akaró vásárlási kényszeremet, maszkmesterként a kezemet használhatom, díszlettervezőként komplett világokban gondolkodhatok, fúrok faragok. Néha tárgyakat, bútorokat csinálok magamnak vagy a családomnak. Igaz, hogy az ember egyszerre egy dologra tud igazán koncentrálni, de ha ugyanazt kéne csinálnom egész életemben, megunnám.

- És ha mindez még nem elég: a Táp Színház előadásain rendszeresen fel is lépsz. Ezek szerint színészi ambícióid is vannak…

- Rejtett színészi ambícióim régen is voltak, de a félelmem nagyobb volt. Elmentem a Moszkva tér szereplőválogatására. Már ott olyan lámpalázam volt, hogy csak zavarodottan vihogtam. Eljátszottam benne egy kétmondatos szerepet, de azt a részt a filmből nem bírom végignézni. Három év a hétről hétre új műsorszámokkal előálló „minden rossz varietézésből” a Táp Színházzal jót tett, de a mai napig rettegek. S ha észrevetted, soha nem veszek részt azokban a jelenetekben, ahol improzni kell.

- Vannak kedvenc vagy emlékezetes munkáid?

- Még a „tündérezős” korszakomban rendeztem egy gyerekdarabot a Táp Színháznak, Pipora, a zárt világ címmel, amit közös ötlet alapján egy barátnőm, Oláh Judit írt. Modern mese, ami természetesen a látványra koncentrál. Tolnai Szabolcs Fövenyóráját pedig azért emelném ki, mert emberileg és szakmailag komoly kihívást jelentett. Ez a film főként a második világháború idején játszódik, egy olyan korban, amit kellő tapasztalat nélkül archív anyagok segítségével sem könnyű kiismerni. Idegen nyelvterületen forgattunk, mindenféle komfort nélkül télen, több éven keresztül hosszabb rövidebb leállásokkal. Vagyis ügyelnem kellett a kapcsolódásokra, s arra, hogy a jelmezek változatlan állapotban mindig készen álljanak.


- Ha jelmez és divat, akkor elmondható, hogy már maga az öltözködés is kifejezési eszköz a számodra. Számít, hogy mit viselsz és hogyan?

- Régebben kifejezőbben öltözködtem, messziről látszott hogy magam varrom a ruháimat – persze nagyon bénán. Ma inkább az egyszerűséget és a finom részleteket szeretem. A nőiesség nagyon fontos, legszívesebben minden nap tűsarkúban járnék, csak abban nem lehet dolgozni.

- Divattervezésen nem gondolkoztál?

- Vagy nem értek hozzá vagy még nem érettem meg rá. A jelenlegi munkám csak részben jelenti ruhák „kitalálását”. A színházban helyénvaló a tervezés, el lehet rugaszkodni a valóságtól. A filmekben viszont általában az a követelmény, hogy úgy nézzenek ki a szereplők, mintha a saját utcai ruhájukat viselnék. Ez tehát sokkal inkább a válogatásról szól, meglévő dolgok alkalmazásáról. Megveszem, kölcsönzöm a koncepcióba illő ruhákat, s legfeljebb átszabatom vagy átfestem, de csak ritkán varratok.

-  Ha egy lelkes kezdő eléd állna, hogy tanítsd, ahogy annak idején te odaálltál Nagy Fruzsina elé, mit mondanál neki?

-    Volt már ilyen, s ha azt érzem, hogy valaki tényleg tanulni szeretne, s igazán akarja, segítek neki. A baj csak az, hogy az asszisztensi pozíció nem fizet jól, ezért csak addig működik, amíg valaki az előrelépésért dolgozik, s nem a pénzért. Kell egy kis idő és bizalom, amíg odáig jutunk, hogy esetleg átadok a gyakornokomnak egy munkát. Türelem kell hozzá. Meg kell ragadni minden lehetőséget az alkotásra. Egy idő után mindenki rájön, hogy neki való-e mindez vagy nem. Jó úton jár, ha azon veszi észre magát, hogy egyfolytában dolgozik, agyal, s lassan már nincsenek éjszakái, mert folyton rágódik valamin, és mindezt élvezi. Valahogy így kezdődik…"